Az erdőbényei kőfaragás dícsérete
Abaúj-Zemplén geotúrák, Kövekből született történetek
A múlt héten egy kérdőívvel kértünk segítséget, hogy milyen irányba haladjunk tovább a posztokkal. Az eredmény a következőképpen alakult. A Kulturális örökség és geológia nyert 40%-al, ezt követte az Induljon a Kéktúra! 28, illetve a Jöhetnek még kőzetek! 24 százalékkal. A külföldi témák 8, a kerékpár 0 százalékot kapott. Mivel a geotúra naptárban két kerékpártúrát is ígértünk, így azért ebben a kategóriában is lesz tartalom. A fókusz vizsont nem a teljesítményen, hanem a látnivalókon lesz. Sajnos az elmúlt hetek forró, kánikulai időjárása miatt úgy éreztük, érdemes kicsit halasztani a júliusra tervezett időponton. Meglátjuk lesz e enyhülés augusztusban.
Az Erdőbénye felé, közúton tervezett útvonalunk a kérdőívben szereplő kérdések (kultúrális örökség, kőzet, kerékpár) sajátos metszéspontja. A mai poszt erről fog szólni és végére kiderül miért is különleges ez a festői környezetben elhelyezkedő hegyaljai település.
Félmedence központjában
Erdőbénye település egy nagyméretű félmedencében bújik meg, amelynek közlekedési kapcsolatai a Bodrog folyó (Szegi, Olaszliszka) és Tolcsva település irányában nyílnak. Tájformáló kőzete a riolittufa, amely 12 millió éves robbanásos kitörések emlékét őrzi. Ahogy korábban posztjainkban már írtuk, Tokaj-Hegyalján több helyi változata van (pl. malomkőtufa, nyilazói tufa ). Itt az úgynevezett „bényei” tufa jellemző. Ennek lazább, széteső anyagában formálódott ki a félmedence. A keményebb, összeállóbb változatai viszont alkalmasak voltak megmunkálásra. Meg kell említenünk, hogy a településen nem csak tufát bányásztak, erre bizonyíték a Mulató-hegy festői bányatava. Itt az andezites-dácitos kőzetolvadék megszilárdulásakor nem érte el a felszínt, hanem szubvulkáni testként megrekedt a riolittufában. Az andezit kőzetanyag sárgás bevonata miatt a találó vaskő elnevezést kapta. A hegy története a sokféle ásvánnyal és kőzetváltozattal annyira különleges, hogy önálló posztot kap majd.
A bényei tufa
A riolittufa a 19. század második felében lett a kőfaragók kedvelt nyersanyaga. A mintegy két évszázadot átfogó intenzív bányászathoz több mint 10 kisebb-nagyobb kőfejtő szolgáltatta az alapanyagot. A Tokaji-hegység tufái a felhalmozódás közben vagy után gyakran szenvedtek valamilyen átalakulást. Ennek köszönhetően változatos színekben (sárga, vörös, zöldes) találjuk őket.
A bényei tufa egyediségét az adja, hogy ilyen hatások nem érték. Jellemzője a fehér szín, egyenletes szemcseméret, jó faraghatóság. A robbanásos kitörésekből visszahullott anyag tulajdonságai elég változákonyak. Erre jó példa hogy a falu melletti Spitzer-bánya nagy tömegben biztosított jól faragható követ, míg a tőle alig 1,5 km-re lévő horzsakő tufa bányájának kőzetanyaga már teljesen széteső, megmunkálásra alkalmatlan. Ezt viszont kőporként vakoláshoz és akár háztartási súrolóporként tudták hasznosítani.
Tehát a környék völgyeiben, hegyoldalaiban folyamatosan keresték a faragható változatokat. Ha műrevaló anyagot találtak ott a fejtés azonnal elkezdődött. Így ne lepődjünk meg, ha a szőlők melletti erdőben, bozótosban kisebb nagyobb bányafalakkal találkozunk.
Hogyan és meddig fejtették?
Ha ma egy modern, működő kőbányát látunk, ott az anyagot főként robbantással lazítják. A robbantott tömböket felaprózva pedig különböző szemcseméretű zúzott kőanyagot kapunk (vasút, közút építés). A tufából viszont faragható tömbökre volt szükség. Ennek a fejtési technikája a srámolás volt, keresték a kőzet természetes repedéseit, amelyet ékekkel és kalapácsokkal tágítottak tovább. Így szakadtak ki a nagyobb tömbök a falból.
A kőfaragás legkorábbi emlékei gótikus motívumokat is tartalmaznak, tehát a kitermelés a középkorba nyúlik vissza. Az igazi keresletbővülést azonban a vidék 19. századi fejlődése hozta el, megnövekedett az igény a szakemberekre, ezt magyar, cseh és olasz mesterek betelepítésével érték el. A folyamatosan bővülő termékpalettát egyre gazdagabb motívumok színesítették. A virágkort a 20 század első fele jelentette.
Az iparág végét az ellenállóbb műkő megjelenése hozta el, a termelés így fokozatosan abbamaradt, a kőfejtők területét ma már visszahódította a természet. A Spitzer-bányába ma már szinte lehetetlen bejutni.
Mi készült belőle?
A kitermelés után osztályozták a köveket és kiválasztották a faragásra érdemes darabokat. A kisebb darabokat építőkőként használták fel, 1910-ben a házak mintegy kétharmada rendelkezett kő alappal. Jutott a pincékhez, középületekhez, hidakhoz is. Utóbbiakról korábban önálló poszt készült.
A legnagyobb tömegben előállított termék a sírkő volt. Változatos alak, méret és díszítettség mellett, minden vallási felekezet használta Nagy számban találjuk zsidó temetőkben is. Népszerűségét mutatja, hogy akár 100-150 km távolság sem jelentett akadályt az értékesítésre. A nagyobb településeken lerakatokat üzemeltettek a kereskedők.
Érdekes emlék a falu fölötti dombon található kolera oszlop obeliszkje. A Lengyelországból érkezett járvány jelentősen megtizedelte a lakosságot. Az oszlop felirata szerint, csak Erdőbényén több mint kétszáz ember életét követelte 1831-ben. És ha már Zemplén, emlékezzünk meg róla, hogy Kazinczy Ferenc is ennek a járványnak esett áldozatul. Síremlékét pedig bényei kőfaragókkal készíttette felesége.
Hasonlóan jellegzetesek az útmenti kőkeresztek, amelyek szintén a bényei kőfaragás jellegzetes termékei. Fontosak voltak a lakóházakhoz, közintézményekhez, templomokhoz készült építéselemek: kapu és kerítésoszlopok, lépcsők, padok, virágtartók.
Emellett sok egyedi, díszített faragás került ki a kőfaragók keze alól. Érdekes adalék, hogy az első bécsi döntés után a kassai Dóm felújításához is használták volna a bényei követ. Ezt viszont a háború után visszállított határ meghiúsította.
Ahogyan a sárospataki vár kőfaragásainál leírtuk, ez az anyag nem az örökkévalóságnak készült. Bármennyire is szép volt az elkészült kő, a tufa mállása egyre mélyebb nyomokat hagyott a felületeken. Konzerválás nélkül lepattog a felszín, eltűnnek a feliratok, törik az oszlop. A tartósabb műkő és egyéb kőanyagok elterjedése így gyakorlatilag a kőfaragás végét jelentette.
Ezek ellenére a volt hegyaljai mezőváros szinte minden utcája hordozza az egykor virágzó kőipar emlékeit. Mivel a település a kulturális és örökségturizmus (Bor, mámor, Bénye) egyik fontos pillére, az idelátogatóknak érdemes ilyen szemmel is egy sétát tenni a településen.